Soha nem akartam elköltözni az országból.
Magyarország – és benne főleg Budapest – az otthonom.
Úgy
fél évvel ezelőttig el se tudtam volna képzelni, hogy máshol éljek.
Sajnáltam, amikor sorra elmentek barátaim, ismerőseim, rokonaim, nagy
lépésnek tartottam, amit én sose tudnék megtenni.Tavaly ilyenkor
lakást vásároltunk Budapesten. Kitaláltuk, melyik legyen a gyerekszoba,
milyen legyen a fürdő. Oda terveztük a felnőtt életünket.Aztán
egyre kényelmetlenebbül éreztem magam otthon, de nem vettem komolyan.
Csak kezdtem többet látni és észrevenni, mint korábban. A politikai
lépések és ballépések többé nem voltak már észrevehetetlenek, ahogyan a
társadalmi és szociális zűrök sem. De fél éve még mindig csak
viccelődtem azzal, hogy ha a Jobbik nyeri meg a választásokat, össze se
pakolok, csak fogom az útlevelem meg a fogkefém, és megyek a reptérre
(mert hát persze hogy összepakoltam volna).De ahogy teltek a hónapok, egyre inkább úgy éreztem magam itthon, mintha egy bántalmazó kapcsolatban élnék az országgal.
Ahol
kihasználnak, ahol kifosztanak, ahol bekötik a szemem, hogy ne is
lássam, hogy lehetne jobb is, ahol megmondják, mit mondhatok és mit nem,
ahol buzdítanak arra, hogy féljek, hogy utáljak, ahol az utcán
közlekedve fél szemem mindig a zsebeseken, ahol nem tudok úgy
végigsétálni az utcán, hogy ne láthatnék egy emberi méltóságát teljesen
elvesztett hajléktalant. Ahol az emberi és állati ürülék szaga kering a
levegőben, ahol túl sok a dilettáns és az értetlen, ahol betömik
családanyák és családapák száját napi tíz óra munkáért 78 ezer
forinttal, ahol az egészségügyi dolgozót és a pedagógust kizsigerelik,
ahol nem fektetünk energiát abba, hogy a másik jól érezze magát, ahol
nem törődünk azzal sem, hogy mi magunk jól érezzük magunkat, mert
örülünk, ha életben maradunk a nap végére.Családot szeretnénk. Élhető, örömteli életet szeretnénk.
Nem
akarom, hogy a gyerekünk azt mondja: „Miért maradtatok ebben a lelki
nyomortanyában? Nem számítottam nektek? Nem akartátok, hogy boldogan
nőjek fel, kiegyensúlyozott anyával és apával? Miért nem foglalkoztatok
velem, miért volt fontosabb mindkettőtöknek a munka, miért dolgoztatok
tizenkét órában, miért nem voltam én fontosabb?”Azért költöztünk
el, mert nyugodt életet szeretnénk. Ahol kiegyensúlyozott szülőkké
válhatunk. Ahol hatékonyak lehetünk, ahol ugyanannyi munkáért sokkal
jobb színvonalon élhetünk, ahol nem kell meggondolnom, hogy ebben a
hónapban fogorvoshoz megyek vagy télikabátot veszek, pedig a legjobban
élők közé tartoztunk otthon! Nem volt hitelünk, két teljes állásban
dolgozó ember voltunk, két saját lakással! De azért, mert másnak
rosszabb, nem fogadhatom el, hogy teljesen kihajtva, a munkának élve,
egymást felőrölve éljünk még negyven évig. Ketten kényelmesen kijöttünk
úgy, hogy költhettünk az egészségünkre – sőt a lelki egészségünkre is,
amit végképp nagyon kevesen engedhetnek meg maguknak –, de négyen,
ideiglenesen egy keresettel már nem tehettük volna ezt meg.Most
már úgy érzem, nem a térképtől függ, hogy mi az otthonom. Az otthonom
az, ahol tisztességesen élhetek, ahol gyűjthetem a szemetet szelektíven,
ahol nem kell egy külön hátizsák, hogy a biciklimre legyen egy
levághatatlan lakat, ahol kerítés nélküli földszintes házban lakhatok,
ahol az első emeleti lakások erkélyeit nem kell lerácsozni, ahol
vigyázok mások értékeire, és ahol az enyémre is vigyáznak, ahol a
gyerekek kint futkároznak az utcán, ahol késő este is biciklizhetek az
erdőben, ahol a meleg barátaim megfoghatják egymás kezét a városban,
anélkül hogy valaki a halálukat kívánná, ahol a barátaimat és a
szeretteimet vendégül tudom látni, ahol arra a kérdésre, hogy „szerinted
melyik a jó általános iskola, hova vigyem a gyerekem?”, mindenki csak
pislog: „Mi van? Itt mindegyik jó általános iskola!” Ott akarok élni,
ahol az egészségügyben dolgozókat megbecsülik, ahol pedagógusnak lenni
élmény és nem túlélés, ahol a munkaerőt a legdrágább kincsként kezelik,
ahol a család szentség és igazi támogatást kap, és ahol örömmel dolgozom
meg a fizetésemért.Egyszerűen kinyitottam a szemem. Nem akarok
ott élni, ahol az a fontos, hogy az utcákat átnevezzük, nem akarok ott
élni, ahol elveszik az emberek nyugdíját, és még csak annyit se
mondanak, hogy köszi, nem akarok ott élni, ahol az emberek ezt hagyják!Nem
akarok olyan országban élni, ahol felelős politikus azt mondhatja, hogy
„visszataszítónak” talál embereket, akik mellesleg megválasztották őt
polgármesternek. Nem akarok olyan országban élni, ahol a miniszterelnök
összemossa a bevándorlást és a terrorizmust. Nem akarok olyan országban
élni, ahol a Nyugati téri aluljáróban rám szól a rendőr, hogy ne
rollerezek, amikor mellettem zsebes, drogdíler, gyógyszerrel elaltatott
csecsemővel kéregetők és kurvák állnak libasorban.Nem akarok
olyan országban élni, ahol a más bőrszínűt agyonverik, mert azt hiszik,
bevándorló, nem akarok olyan országban élni, ahol magyarázat lehet
valaki megtámadására, hogy „azt hittem, bevándorló”. Nem akarok olyan
országban élni, ahol az egészségügyet teljesen kifosztják, az oktatást
tönkreteszik, ahol két hét szabadságról maximum filmekben hallok, ahol a
túlórát azért csinálod, hogy ne rúgjanak ki, ahol a fizetésed felét
rezsire kell költened!Nem akarok olyan országban élni, ahol
mindenki annyira frusztrált, hogy simán belerúg egy másik emberbe
valamilyen mondvacsinált indokkal. Nem akarok olyan országban élni, ahol
a szülők annyira kimerültek, hogy a gyerekeikre fikarcnyi energiájuk
sem marad, ezért elfuserált, boldogtalan sorsokat teremtenek, akik majd
éppen ugyanilyen keveset tudnak majd adni a saját gyerekeiknek.Nem
akarok olyan országban élni, ahol már csak a saját túlélésünkre tudunk
koncentrálni, ahol mindig csak várunk valamit: a nap végét, a pénteket, a
nyarat, az év végét, de soha semminek nem tudunk örülni! Nem akarok
olyan országban élni, ahol szépen lassan elvész minden empátia.Betelt
a pohár. Bíztam, évekig bíztam. Szeretem a hazámat. Szeretem
Magyarországot. Örömmel tölt el, amikor idekint Magyarország
szépségeiről mesélhetek! De ez egyoldalú szerelem. Ő nem szeret engem,
nem becsül engem, ezért el kell engednem a kezét. Mert belebetegszem.Minden szava az én szavam is lehetne. És ez annyira szomorú. Nem sok tart már itt. És nem itthont írtam. Direkt.
nekünk ennél egyszerűbb bajaink voltak, amikor felpakoltam a családot.
20 nap..
En megtettem, osszepakoltunk, eljottunk, gyerekestol. Eleinte kurva nehez. De mar egy ev utan azt ereztem, hogy eletem legjobb dontese volt. A kisfiam is boldog, en is az vagyok. Persze nem kolbaszbol van a kerites megvannak a napi bajok. De alapvetoen egy joval egeszsegesebb felfogasu orszagban tudom felnevelni a gyermekem, nem gyulolkodve no fel, es sokkal tobb lehetoseg van elotte.
Persze, ellatogatunk Magyarorszagra, legalabb egyszer evente. De azon kivul, hogy a szuloket jolesik latni, egyre inkabb csak feszengunk, es oda nem tartozonak erezzuk magunkat, es varjuk, hogy jojjunk Haza. Nekunk mar ez az otthonunk. Befogadtak, kedvelnek minket sokan, sok oszinte, remek emberrel baratkoztunk ossze.Ne fűzön hozzá semmit, a blogomon már leírtam ugyanezt. Korrekt iras. Kar, hogy jo embereknek ilyen mondatokat kell leirnia.
True story,bro.!
Legyen meg. Mintha én sírtam volna ki magamból… nem is olyan sokára.
én is régóta gondolkodom ezen. 10 km az osztrák határ, egy jobb világ kezdete lehetne. Leszarnám, ha ott is csak éppen annyitkeresnék, hogy nagyjából meg lehessen élni, de a pénz sokadrangú. Megbecsülés, tervezhető jövő, kiszámíthatóság, következetesség. Régen láttam mosolygó embert sétálni a városban…
hány nótot fog kapni?
Sokat és megérdemelten.
persze. igazából az “én is”-re gondoltam. igaz, az is megérdemelt.
😦
honestesiologist 