radiojerevan:

стан-3600

az úr 2018-ik évében, mikor julija tyimosenko búzakalász hajkoronáját új frizurára cserélte, elkerülhetetlennek látszott, hogy nekem is megváltozzon az életem. a majakovszkij bárban ültem egy pohár tejszínhabos málna előtt, velem szemben szergej, a 3600-as hengermű dolgozója, és a fejemben egyetlen gondolat kavargott, keresve a legérvényesebb formát:

istenem, mennyire meg akarlak baszni.

de miért pont ezt akartam? talán még soha nem gondoltam erre egy férfival szemben ülve, legfeljebb olyanokra, hogy istenem, de jó evolúciós előnyeid vannak, bárcsak feleségül vennél, vagy hogy istenem, megjelent a versed az ésben, bárcsak járnál velem és akkor az elmosódó kavargásból talán én is valóságos személlyé válnék, és a pesti értelmiség is bekaphatná végre

vajon most olyan lennék tehát, mint az a számtalan feledés homályába merült férfi, akik engem akartak minduntalan megbaszni életem során? nem hinném, bár róluk sem tudhatom mind, mi volt, illetve lett volna ezzel a céljuk, hiszen nem degradálhatom a teljes férfinemet titokban vajna tímeára és bdsm pornóra flesselő állatokká, de azért a baszás célja elég sokszor volt maga a baszás, vagy valami olyan, ami rám nézve nem sok jót jelentett.

az én céljaim teljesen mások voltak.

vajon mit akartam ezzel megszerezni belőled, magamba szívni azt az elképzelhetetlen szeretetet és kedvességet, amitől minden alkalommal libabőrös lettem a közeledben? és miután megszereztem, téged is tönkretenni és eldobni, mint minden kicsit is jobbra érdemes férfival szoktam? vajon hogy tudnék felülemelkedni rajta, ha valaki nem egy önző pszichopata, ezért időnként szembesülnöm kell az emberi oldalával?

az én világomban az nem megy, ha valaki normális, mondtam apámnak a konyhában, a jevpatorijai palackozóüzemből rekeszével hazacsempészett krím rózsája nevű bort kortyolgatva, mire ő azt felelte: talán neked kéne visszanormálisodnod másokhoz, és még azt is hozzátette, akkor talán a padláson sem foglalnák végre a helyet a lánykori dobozaid, én meg egyből nagy írónk szavaira gondoltam, dásenyka, látod, milyen messzire jutottál az önmegvalósításban.

aztán arra gondoltam, talán mégse megbaszni akarom, hanem BOLDOGGÁ TENNI, de azonnal. olyan ez, mint egy kanti imperatívusz, amit kivált belőlem. de egyáltalán mit jelent ez a szó, amit kizárólag az amerikai sorozatok szereplői ejtenek ki a szájukon? és ha megtudom mit jelent, vajon képes lennék-e rá? hiszen azt sem tudom, ki vagyok, egy nő, aki boldoggá tud tenni valakit, vagy egy narcisztikus picsa, aki néha szereti magát viszontlátni mások tekintetében? és miért kell minden egyes boldogabb gondolatomat azonnal követnie egy másiknak arról, mennyire gyűlölöm magamat?

aznap délután minden moszkvai liftben amibe beszálltam, a várt emelet helyett automatikusan a vészcsengőt nyomtam meg. a házfelügyelőség nem üdvözölt tárt karokkal. végül azt tettem, amit egy nő ilyenkor tehet, gyorsan lefeküdtem a grúz tetoválóművésszel a kommunalka leghátsó szobájában, aztán egy távoli oblaszt eldugott városkájába utaztam. a belügyminisztérium által olyan nehezen kiadott belső útlevél, mint egy talizmán, világított a párnám alatt egész éjszaka.