veszni hagyni ezt az előző posztban említett képet, ha már így kitaláltam ezt a földig érő ruhás nőt a rengeteg színes zsebbel, mind telidesteli cukorkával, mindegyik gyógyír valamire, hogy minden nap lehessen várni valami jót, ha már előhívtam a saját magam örömére, a saját magam vigasztalására, hát nem hagyom már ennyiben. Végülis az enyém. Sőt belőlem van, én vagyok. A saját zsebeimben kell turkálnom örömért. És egyébként is nagyon igazságtalan vagyok az életemmel, ma is ért egy csomó öröm, egy csomó jó dolog történt velem, csak hát sokkal könnyebb a hiányzókra, a fájdalmakra koncentrálni. Meg képzeletbeli cukorkákra. A cukorkákkal nincs is egyébként semmi baj, tök jó ez így, ahogy van, kitalálok magamnak minden napra egy cukorkát. Aminek örülhetek. Amit várhatok. Vagy csak amikor épp kedvem van, belenyúlhatok érte valamelyik szép színű zsebembe. És előhúzhatom, megcsodálhatom, megízlelhetem, örömmé varázsolhatom, és elmerülhetek, megfürödhetek benne. Hát, holnapra nem teszem magamnak magasra a lécet, meg hát persze türelmetlen is vagyok, legszívesebben már most bontogatnám róla a papírt, vagy már ugranék is előre az időben, egészen holnap reggelig, mert hát azt találtam ki magamnak holnapra, hogy a napfelkeltének fogok örülni. Pontosabban arról valószínűleg, arról remélhetőleg, lemaradok, úgyhogy annak fogok örülni, hogy megint reggel lett. Hogy megint nem állt meg éjszaka a világ, forgott a Föld, ahogy kell, és megint győzött a sötét felett a fény. És ezt meg kell becsülni most nagyon, minden fénymorzsának örülni kell, mert messzi még a téli napforduló, és sok a tennivaló még addig, most kell az egyre rövidülő nappallal együtt rövidülni, együtt szűkülni, egyre kisebbre, egyre mélyebbre, mindig csak befelé, egyetlen pici ponttá, ahol már minden egyértelmű, ahol minden nyilvánvaló. Ahonnan a magára találó fénnyel együtt majd ki lehet nőni, ki lehet hajtani újra. Ennek fogok örülni holnap reggel, ha majd felébredek. Ennek a fénynek. Ez lesz az első cukorka.
Ezt így most jó volt olvasni. Jól esett. Köszönöm.