honestesiologist

elizabethbennettdehivjlizzynek:

könnyedén mozogva, mosolyogva nézi magát tornázás közben a padlótól a mennyezetig érő tükörben, miközben én az életemért küzdve, hatalmasakat fújtatva próbáltam levegőhöz jutni. Egykor szebb napokat látott, izomtalan karjaim remegve tartották számhoz az ásványvizes palackot, a sport illustrated címlapjára kívánkozó testű edzőcsaj kedvesen rámüvöltött: “nem lazsálunk Saci!“. Nevetés futott végig a termen, én pedig megtöröltem a homlokomat és újrakötöttem a melegítőm madzagját. Én voltam a legidősebb és a legtöbb pluszkilóval küzdő közöttük, akire a legjobban ráfért a sportolás. “Kurvák vére folyjon patakokban“ – jutott eszembe Bandi bácsi kedvelt káromkodása, és megpróbáltam utolsó erőtartalékaimat összeszedve folytatni az edzést.

“Van pasid?“- kérdezte az öltözőben az egyik lány, míg én a divatjamúlt farmeromat és a Keresztapás pólómat húztam magamra. “Közöd?“ – gondoltam, de hangosan csak annyit mondtam: “Megöltem, mert túl sok kellemetlen dolgot tudott már rólam.“ Nem tudom miért ez a baromság szaladt ki a számon, de nem volt kedvem beszélgetni, affektálva nyávogó, ostoba lányokkal ismerkedni. Nem jött be neki a vaskos, faragatlan humorom, lebiggyesztett szájjal otthagyott. Az az igazság, hogy utoljára a Lacival éltem valami kapcsolatszerű izébe, annak meg már 4 hónapja vége. Egyik este fáradtan estem be az ajtón, és azzal fogadott, hogy visszajött az ihlete, én vagyok a múzsája. Lelkendezve rohant a szobába a gyűrött jegyzetlapért. Míg én álltam kabátban, fájó torokkal, lábam mellé a földre tett zacskóval, amiből kikandikált az Ilikétől vett házikolbász és a bolti kenyér, felolvasta nekem “A tavasztündér megbaszott“ című versét.

Sosem tudtam neki megmagyarázni, hogy nem ezért szakítottunk. Belefáradtam hogy olyan felnőtt emberek szívják el az összes energiámat, akiknek inkább adniuk kéne. Mikor soványka sporttáskájával a vállán, kopott cipőjében becsukta maga után az ajtót, én majdnem utána rohantam. De az agyammal tudtam, hogy a sajnálat törékeny, gyönge tégláiból mi már sem házat, de még egy vacak viskót sem fogunk többé felhúzni. Ültem a konyhában a mamától örökölt, kórházi folyosózöld színűre festett hokedlin, néztem a méhecskemintás zokniba bújtatott lábfejem, a szürke melegítőnadrágomat, a hasamat, ahogy hurkásan domborodik a gumírozott rész felett. Akkor éreztem először igazán, hogy valamit tennem kell, kurvára nem tudtam még mit, csak tudtam hogy ez így nem jó. Előkotortam a gardróbszekrény aljából a Claudia Schiffer edzős dvd-t, és tornatermet csináltam a nappaliból. 10 perc után lángolt az arcom, 20 perccel később izzadtságfoltok tarkították a pólómat. Másnap fájdalmas arccal lépcsőztem az irodáig, mégis valami különös boldogság járt át, amit nem tudtam nevén nevezni. Kidobáltam minden tárgyi emléket, töröltem minden kapcsolatot, amiknek már akkor sem volt értelmük, mikor létrejöttek. Akkor iratkoztam be a közeli fitnessterembe. Ahogy erősödni kezdtem, úgy tért vissza a remény, hogy az elfecsérelt idő után majd jönni fog valami új időszak az életemben. Én, aki egy gombot se tudtam tisztességesen felvarrni, most varrni tanulok.

A temető 60-as éveket idéző irodájában, a nyikorgó széken ülve vártam, hogy a nyikorgó parkettán elcsoszogó, idős ügyintéző hölgy lefénymásolja a papírjaimat. Meghosszabbítani készültem anyám urnájának bérletét, nehogy egyik halottak napján arra menjek ki, hogy valaki más nevét olvasom a kis márványtáblán. Odahajolt hozzám a szomszéd asztaltól egy fiatal ügyintéző, és súgva kérdezte: “nem akarja letudni a dolgot örökre? 5 ezerért az édesanyját kegyelettel kipörgetjük… tudja, egy szórásoson…“ Nem tudtam uralkodni magamon, és hangosan felnevettem, amennyire reális, annyira morbid, abszurd is volt a kérdés. Elképzeltem ahogy szegény, alkoholista, néhai anyám földi maradványai szállnak az ég felé, valami ismeretlen Kovácsné vagy Szabóné hamvaival együtt, közben szép, megható, lágy zene szól. A mit sem sejtő rokonok együttérzően kérdezik: “kicsodája tetszik lenni a megboldogultnak?“ S én csak állok ott kezemben az olcsó fagyöngycsokorral, majd azt felelem: “senkije, csak édesanyámat pörgettettem ki spórolási megfontolásból, kegyelettel.”

Ez annyira szép. Mindenkinek látnia kellene.