Egyéb – 23 Oldal – honestesiologist

alberletargia:

Annak örömére, hogy már több mint 100-an bekövettétek az oldalt, szinte már tartozom is a több éves lakáskiadásom legbizarabb, legelképesztőbb történetével. Ha nem én élem át, és nem lenne még most is a telefonomon az utolsó affért megörökítő hangfelvétel, akkor valószínúleg én sem hinném el.

Bizonyára van valami furcsa és megmagyarázhatatlan légkör a lakásban, de minden pár, aki beköltözik, kevesebb, mint egy év múlva szétmegy, szakítanak. Így volt ez D esetében is, aki néhány hónap együttlakás után, kitette a pasija szűrét, mert az 24/7-ben játszott videójátékokkal, tízezreket vert el csillagromboló legókra, és hát D már egy valódi gyereket szeretett volna lassan, nem egy harmincévest. A kenyértörés után nyilván új albérlőtárs után kellett néznie, vállalta is, hogy majd ő meghirdeti a lakás kisebbik szobáját, castingolja a jelentkezőket, nekem elég csak a szerződést megkötni vele. A választása R-re esett, aki félénk, kis halkszavú leányzó, első napjai előtt állt a fővárosban, addig vidéken lakott. Egy üzletben kapott állást, ahol ilyen indiai füstölőket, Buddha-szobrokat meg batikolt bőgatyákat árulnak, kedves teremtésnek tűnt, na. Ő is, meg a szerződést tüzetesen átolvasó apja is.

Aztán D egyre többször ért haza arra, hogy egyre több férficipő sorakozik R ajtaja előtt, meg egyre többször érezte, hogy ez a furcsa szag, ami néha terjeng, az bizony cigarettafüst, és bekopogott R-hez, hogy akkor aznap este most már úgy szóvá tenné mindezt. R párnája alól ki is kandikált egy tőrszerű kés, amiről elmondta, hogy ő csak és kizárólag ezzel tud elaludni a feje alatt, így érzi magát biztonságban, gyakran van pánikrohama. De persze ettől függetlenül megígérte, hogy felhagy a lakásban való dohányzással (amit amúgy a szerződésünk tiltott), és csökkenti a vendégforgalmat is. Pár nappal később, hazaérkezéskor mindenhol üvegszilánkok fogadták D-t, próbálta elérni mindenféle platformon kedves lakótársát, hogy ugyan adjon már erre valami magyarázatot, mitől tört el az ablaküveg annyira, hogy az egész lakást beterítik a szilánkok. R csak annyit válaszolt telefonban, hogy a huzat csapta be, ha pedig részletekre kíváncsi, majd megbeszélhetik, de ő most nem ér rá.

Napokig nem találkozott a lánnyal, esedékes lett volna már a második elmaradt havi lakbére, és a rezsi ráeső része, úgyhogy már én is ráírtam R-re, hogy mi újság, válaszolt is, hogy üljünk le beszélgetni, de nem a lakásban, hanem a Balassa utca 6. szám alatt. Kérdem miért, mi van ott? Hát, kiderült, hogy a Semmelweis klinika pszichiátriája, ahol már úgy elég régóta fekszik, úgyhogy ha nem bánom, jönne az anyja is, aki szeretné elmagyarázni, hogy miért nem fogják kifizetni az akkor már harmadik hónapba lépő tartozásokat. Mondom oké, ez egy vis maior, meg már sejtem, hogy keresztet vethetünk minden fennálló forintra, de azért ennyi idő alatt valamiféle kommunikáció csak elvárható lett volna. Egészen addig sajnáltam R-t amíg meg nem jött az egyébként teljesen normálisnak tűnő anyja a következő érvekkel:

Megmondtam neked lányom, hogy az alacsony emberektől (ez lennék én, meg gondolom a velem tartó D) óvakodj!

Lehet rendőrséghez fordulni, majd én is ahhoz fogok, mert kiadta a lakást.

Egyébként R korábban amúgy is elvesztette a munkáját, úgyhogy ha nem lenne benn, akkor sem tudna fizetni, csak mondom.

Nem fogunk fizetni, és hogy ha kell, ezt írásba is adom.

Hagyjuk már! Önnek milyen kára származik abból, hogy nem kap lakbért?

Ebben a hónapban még ki tudja adni, úgyhogy ha fizetnénk, ezt a mostani hónapot amúgy sem fizetnénk ki, mert hátra van a fele.

Most elmegyek, és nem köszönök Önnek.

Feladtam. Kész. Végem. Kiszálltam. Minden mindegy volt, csak menjen a lány, vigye a cuccait. Az éjszaka közepén küldött krisztusos verseiről majd talán máskor mesélek.