Egy fb poszt

kisbiceboca:

Egy órája jöttem haza, gyorsan leírtam az élményeimet,. de valamit szeretnék előre bocsátani. Nagyon kérem, hogy mellőzzétek a “jaj de jó ember vagy”-típusú megnyilatkozásokat, ez az írás nem rólam szól, NEM RÓLAM SZÓL, nem szeretném, ha fényezésbe kezdene valaki, csak mert néhány óráig én is ott voltam. Meg sem írtam volna, ha nem ilyen ütős az élmény.
És bocs a hevenyészettségért.

Kedvesen köszöntek, de nemigen törődött velem senki, mindenki dolgozott. Olyan 15-en lehettek egy nagy asztalt álltak körbe. Az ebéd már készen volt, műanyag tálkákba adagolták éppen. Tébláboltam csak, mikor az egyik fiatal lány a kezembe nyomott egy pár levél vignettát, és csak annyit mondott,
– Felragasztod?
Apró kis matricák, az volt rajtuk: „No pork”, hogy a menekültek tudják, nincs az ételben disznóhús. Beálltam az asztal mellé és minden doboztetőre ragasztottam egyet, aztán a tetőket mellettem egy srác rátette a tálkára, és egy harmadik meg ládákba rakta. 210 adag készült el, a következő feladat a kiszállítás, kiosztás. A Köztársaság tér (II. János Pál pápa tér) nincsen messze, de négy kocsira volt szükség, hogy a tér négy pontján, lehetőleg egyszerre kezdjük el kiosztani az ételt. Miután autóval jöttem, azonnal beosztottak engem is. Kivittünk kb. 60 adag ételt, meg négy szatyor szeletekre vágott kenyeret, mint ahogy a másik három autós is ezt tette. Ahogy kiértünk, a menekültek fölkeltek a pokrócaikról és közelebb jöttek, aztán, amikor elővettük a ládákat, az étellel, szorosan körbeálltak. Én kenyeret osztottam, aztán ételt is, és megdöbbenve láttam, azt hiszem életemben először, hogy ezek az emberek éheznek. Csak az éhség kényszerít arra, hogy kinyújtsd a kezed és könyörögve nézz vadidegenekre, akiknek szavát sem érted.

Gyerekek, nagyon sok gyerek. Egy kislány somfordált felém, csillogóan fekete hajú sötét bőrű, apró, talán négyéves. Akkorácska, mint az én Lucám. És rám nézett és édes istenem, azok a szemek! Azok a szemek! Egy felnőtt szemei, sokat látott szemek, borongósan feketék és én azt hittem, belepusztulok, ahogy beléjük néztem. Odaadtam egy nagy karéj kenyeret, mohón vette el, aztán amikor a tálkát átadtam, rátette a kenyeret, meg a műanyag kanalat, és két kezében a megszerezett ebéddel rám mosolygott. Ragyogott, és most nem felnőtt, igazi kisgyerek kisgyerek volt.
Valami csoda, hogy nem sírtam el magam, mert amit éreztem, azt nem tudom elmondani.
Kiosztottunk összesen 210 adag ételt és nem jutott mindenkinek, úgyhogy visszamentünk és elkezdődött a szendvicsek gyártása, hogy minél hamarabb jusson azoknak, akik éhesek maradtak.

Padlizsánkrémet és tojáskrémet kentünk kenyérre, (megkóstoltam, gazdag, finom krémek ám, mint amit otthon csinálunk magunknak) rá paradicsom, uborka, sárgarépa szeletek, aztán egy másik kenyér, majd bele egy zacskóba. Rövid idő alatt elkészült 300 szendvics, a soros csapatok kivitték és ott kezdték el osztani, ahol kevés ebéd jutott.
Közben főtt hatalmas fazékban a tejbegríz, ananásszal, fahéjjal, kifejezetten jó illatú, finom. A maradékot a civil segítők kaparták ki maguknak a pihenő alatt, hogy megegyék. Úgyhogy most kivonultunk kb. 70 adag fedeles műanyag edényekbe zárt édességgel, meg kb 60 liter ásványvízzel. Elsősorban a gyerekeknek osztogattuk, de felnőttek is ehettek bőven, ha még éhesek voltak.
Most már nem volt roham, szépen odasétáltunk a nagyobb családokhoz és kínáltuk nekik, mindenütt nagyon szívesen fogadták és a víz is örömet aratott.
Nekem a cipekedéstől, állástól, meg a folyamatos munkától már mindenem sajgott, úgyhogy a vacsora készítését már nem vártam meg, elbúcsúztam a csapattól, jövő héten, ha kell beállok még egy pár órára.
Hihetetlen élmény volt, még nem tudtam feldolgozni, és képtelen vagyok a fejemből kiverni azokat a fekete szemeket.
Ezek az emberek rettenetesen fáradtak, gyakran éhesek és a rettenettől a bizonytalanság felé tartanak. Sok sok család, sok sok kisgyerek (azok a szemek!) fiatalok, alig néhány idősebb embert láttam. Rezignáltak, inkább szomorúak – de a gyerekek éppen úgy viselkednek, mint máskor. Jókedvűek, szaladgálnak, csibészkednek. Persze amikor nem éhesek.

Hajléktalanok is odajöttek ebédért, ők is kapnak mindig, de most elfogyott, mire odaértek.
– Mi nem kapunk? Mi is éhesek vagyunk – kérdezte szinte fenyegetően egyikük, szemmel láthatóan jó részegen. A zacskóból kivettem egy nagy szelet fehér kebnyeret és nyújtottam felé, mert főételk már nem volt. Felháborodottan utasította vissza, és ordítozott nekem, hogy ő magyar és mi ezeknek a szemét embereknek adjuk az ételt, nem neki. Aztán szembeállt velem, és mielőtt otthagyott, a szemembe vágta:
– Te szociális geci!

Amíg ott voltam a pár óra alatt legalább hatan-nyolcan jöttek be, hogy adományokat adjanak át. Főleg ételfélék, kenyér, víz, margarin, gyümölcs, amit a Facebook csoport listáján olvasni lehetett, hogy szükség van rá. És jött egy férfi egy pékségből, hozott 70 kiló friss kenyeret, sokfélét. Teljes kiőrlésűt, fehéret, még mazsolásat is.
– Mi csináltuk a saját kezünkkel, finomak ám! És azt üzeni a főnökasszony, hogy nem az ígért negyvenet küldi, hanem azért hetvenet, hogy a segítőknek is jusson, mert megérdemlik!
Persze senki sem akart elvenni belőle, az lett a megbeszélés eredménye, hogy így, ahogy van, felvágatlanul kiosztják, hadd legyen egy kicsi vésztartalékuk a családoknak.

Egy kicsit jobban érzem magam, mert azt hiszem most, hogy ebben az országban komoly erejük van azoknak, akik még nem veszítették el az emberségüket. De ezeknek az embereknek, ezeknek a messziről jött, fáradt, meggyötört embereknek a látványa még sokáig kísérteni fog.
Pláne azok a szemek.