Pici szívem megdobban a hasthag láttán, majd összefacsarodik a kommentek miatt. Mindig boldogan üdvözöltem az olyan kezdeményezéseket, amelyeknek az volt a célja, hogy az átlagostól kissé eltérő embereket ne pécézze ki a társadalom.
Az a helyzet, hogy ez a mozgalom mégis ezt teszi. És ez nagyon rosszul esik. Engem negyedik óta piszkálnak a testalkatommal, nem tett hozzá az önbizalmamhoz az, amikor kinevetnek, csontváznak, múmiának csúfolnak. Majd később a fiúk megmondják, hogy nincs melled, te nem is vagy lány. Azóta ráadásul ki is alakult egy betegségem, ami miatt még nehezebb a súlyomat tartanom (volt, hogy nem voltam negyven kg). Rögtön jönnek a gyanúsítgatások, hogy anorexiás vagyok, esetleg bulimiás, hogy a modellek gonosz befolyása miatt éheztetem magam halála. Nagyobbat nem és tévedhetnének. Rendesen eszem (30-40 dkg húst szoktam ebédre enni, hozzá zöldség vagy rizs), mozgok, figyelek arra, hogy betartsam a fruktóz malabszorpciós diétám. Most már majdnem negyvenöt kilo vagyok, mindjárt elérem a betegség előtti súlyom, ami engem kifejezetten boldoggá tesz. De közben folyamatosan árad mindenhonnan az, hogy “végre egy plus size modell, nem pedig azok az undorító botsáskák, akik eddig”.
Lehet, hogy hihetetlen, de azok az undorító botsáskák is éreznek. Durva, mi? Ahogy másnak rosszul esik az, hogy nem megy fel rá egy nadrág, úgy én se repesek az örömtől, amikor a harmincmilliomodik boltban se találok megfelelő ruhát (itthon szoktam átvarrni őket). Kifejezetten szar érzés, amikor bemegyek egy helyre és az eladó rögtön megkérdezi, hogy push-up melltartót keresek-e.
Miért van az, hogy a teltebb nőket csak úgy lehet dicsérni, hogy közben a soványabbakat pocskondiázzuk? A férfiak nem kutyák, hogy csontokkal játszanak? Egy csöppet elegem van ebből.
Ez undorító? Nem inkább az, amit felém kommunikálnak?
honestesiologist 